Magyarországon márpedig nincsen kultúrharc. Ez elsőre meglepő kijelentésnek tűnhet azok számára, akik az országos sajtó híradásait követve egy kiélezett eszmei-ideológiai küzdelem árnyékában élték meg az elmúlt négy–hat–nyolc évet. Kultúrharcról azonban csak ott beszélhetünk, ahol egy kiérlelt vagy legalábbis jól körvonalazható kulturális koncepció követel helyet magának – és persze az őt képviselő szereplőknek – a szellemi életben. Nálunk azonban ilyesmiről szó sincs: a Fidesz 2010-es hatalomra kerülése óta nem bontakozott ki semmilyen új, átfogó kulturális vízió. Voltak persze nagy zajjal járó, időnként ideológiai köntösbe burkolt csatározások, de ezek sem valamiféle kormányzati mestertervet követtek. Hanem arról szóltak, amiről valójában minden a nemzeti együttműködés rendszerében: hogy ki és milyen szervezeti keretben ossza el a forrásokat.
A kormányváltást követően Orbán Viktornak kisebb gondja is nagyobb volt a kultúránál. Leginkább arra törekedett, hogy az ország gazdaságának stabilizálása során úgy vonjon ki jelentősebb összeget erről a területről, hogy a „sajátjai” ne nagyon tiltakozzanak. Ekkor fokozták le a kulturális irányítást a kínos ügyek csúcsminisztériumának (Nefmi, később Emmi) egyik államtitkárságává, és ekkor alakult ki az a struktúra, amelyben a kulturális élet finanszírozásáért több, egymással versengő erőközpont felel. A súlytalanná vált mindenkori államtitkár mellett megkapta a maga kiskirályságát Andy Vajna (Magyar Nemzeti Filmalap), Fekete György (Magyar Művészeti Akadémia), majd Orbán János Dénes (Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofi t Kft.). Aki pedig ezeken a szervezeteken kívül rekedt, még mindig bízhatott a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) pályázataiban.
Központosított kultúrairányítás helyett tehát minden korábbinál decentralizáltabb rendszer jött létre, ami nem kedvez a klasszikus értelemben vett kultúrharcnak. Persze mindig akadt egy-egy ügy, amit gumicsontként rághatott a jobboldali törzsközönségnek az a része, amelyet a kultúra addig érdekel, amíg kórusban lehet szidni a balliberálisokat. De a rivális erőcentrumok léte sok érdeksérelemmel járt kormánypárti körökben: míg a legsikeresebbnek mondható filmalapot a keményvonalasok támadták annak állítólagos liberalizmusa, hazafiatlansága miatt, addig a művészeti akadémiát vezető Fekete György egyes lépései a fideszes holdudvar mérsékeltebb tagjait idegenítették el. Valószínűleg ebben az összefüggésben értelmezhető a „kultúrkampf” 2018-as, Szakács Árpád nevével fémjelzett felvonása is. Vagyis az sem központi akaratból fakadt, hanem éppen a központi akarat, a kultúrára – és annak finanszírozására – vonatkozó egységes koncepció hiányából.
„Habony Árpád soha nem drogozott" | Magyar Hang
Demeter Szilárd Szakács Árpádról, székelyföldiségről, Habony Árpádról. A teljes interjú.
Az utóbbi időben úgy tűnhetett, hogy ennek a decentralizáltságnak vége, és a kultúra területén is a központosítás ideje jött el. Míg Fekete György háttérbe vonulásával és Andy Vajna halálával két fontos szervezet élére kevésbé erős vezető került, addig új kulturális tótumfaktum tűnt fel a színen: Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum új főigazgatója. Ráadásul újra felröppentek a hírek a finanszírozási rendszer gyökeres átalakításáról és a viszonylag független NKA beszántásáról, ami a hazai kulturális élet egészét érintette volna. A minap benyújtott törvénymódosítás azonban mégsem szünteti meg az NKA-t, és a szervezetet érintő átalakítások őrzik az eddigi status quót. Tehát bármi készült is eredetileg a háttérben, végül nem egész pályás letámadás lett belőle, hanem valószínűleg csak a kormányközeli erős emberek szokásos húzd meg, ereszd meg játéka zajlott.
Ez is azt mutatja, hogy Magyarországon nem tudatos, végiggondolt kultúrharc tombol, hanem annál sokkalta kisszerűbb küzdelem: marakodás az elosztható források felett. Ami egyszerre jó hír és rossz hír a kulturális terület számára. Jó hír annyiból, hogy bár a támogatási rendszer egyre torzul és egyre több pénz jut a baráti szervezeteknek, a totális központosítás és kormányzati kontroll egyelőre nem valósult meg – vessük csak össze mindezt a sajtó helyzetével. A rossz hír pedig az, hogy ez valószínűleg azért lehet így, mert a nemzeti kultúránk megvédéséért küzdő kormányt a kultúra egész egyszerűen nem érdekli. Orbán Viktornak bőven elég ez a marakodás, ami lefoglalja a kormánypárti kiskakasokat a maguk szemétdombján. A nem kormánypárti kárvallottak – más szóval a „liberálisok” – pedig hadd sivalkodjanak, az csak fokozza a szavazótábor harci kedvét.
Négy–hat–nyolc év távlatából nincs semmi jele annak, hogy ez a kormány ennél többet gondolna a kultúráról. Más kérdés, hogy az ellenzék többet gondol-e, sőt gondol-e bármit egyáltalán. Az aktuális kárvallottak melletti kiállás persze fontos, de a baloldaltól a Jobbikig terjedő ellenzékről végképp nehéz elképzelni, hogy átfogó, végiggondolt koncepciója legyen a magyar kultúráról. Pedig az utóbbi nemcsak a kultúrharchoz szükséges, hanem a „kultúrbékéhez” is.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/50. számában jelent meg december 13-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a legfrissebb, 2019/51-52. karácsonyi duplaszámban? Itt megnézheti!
