Gulyás Márton a napokban a Kölyökidő egykori szereplőit látta vendégül. A fiatalabb olvasók kedvéért: a Kölyökidő a Magyar Televízió gyerekműsora volt a rendszerváltás éveinek egycsatornás, monolit televíziós korszakában. Acél Réka, Kovács Robi, Gévai Juli, Dombóváry Kristóf meg a többi kölyök képernyős jelenléte nagyon erős érzelmeket ébresztett a ma negyven pluszos nemzedékben, és magam is tanúsíthatom, hogy ezek a szereplőket látva ma is könnyen fellobbannak.
Megkönnyebbüléssel tapasztaltam, hogy a Partizán talk show-nak feltüntetett közéleti számonkérő széke ezúttal nem lépett működésbe. A beszélgetés Gaskó Balázs néhány megrendítő pillanatától eltekintve kifejezetten kölyökidős volt: a ma ötvenet ostromló egykori gyerekszínészek ezúttal sem engedték közel nézőiket az igazsághoz, a zárt világuk titkaira kent negédes máz pedig ma is éppoly émelyítő, mint egykor. Gulyás Márton mindenesetre elégedettnek tűnt: gyerekkorának kedvenceivel benépesített babaháza újabb trófeákkal bővült, az egykori kölyöksztárok pedig ismét eltelhettek a gyermeki énjüket övező hódolattal.
A beszélgetés tanulsága szerint az alkotók kiváló munkát végeztek: a műsor kultúrára gyakorolt hatása építő volt, az egykori szerkesztőség pedig óvó, védelmező, nevelő fészke volt a képernyőn izgő-mozgó, cserfes és kedves, okos és magabiztos, olykor persze gézengúz, de mindig öntudatos gyerekközösségnek. Ennek megfelelően elmaradt az új erkölcs katekizmusának legfrissebb kiadásában foglaltak számonkérése: Gulyás Mártonnak nem állt szándékában akár az egykori szereplőknek, akár az író-rendező Takács Verának a fejére olvasni sem a három évtizede nyilvánvaló, sem a jelenben már bűnnek számító kulturális vétségeket. Hogy az utóbbiakra nem került sor, örvendetes – az előbbieket majd elvégzem én.
Érzésem és tapasztalatom szerint a Kölyökidő sokakat frusztrált és hozott kellemetlen helyzetbe a rendszerváltás éveiben. A korszak két meghatározó televíziós író-rendezője, Horváth Ádám és Takács Vera narratív harapófogóba fogta az államszocializmusból kapitalizmusba tántorgó magyarok millióit. A Szomszédok a felnőttek életét magyarázta: a hazai tévénézők átélhették általa, hogy a rendszerváltás úgy zajlott le a fejük fölött, akár egy természeti jelenség, eszükbe sem juthatott beleszólni a nagyok játékába – a legtöbb, amit tehettek, az volt, hogy megőrzik a kádári kisember erkölcseit, vagyis félnek a változástól, nem értenek a pénzhez, vállalkozni, felelősséget vállalni, állást foglalni nem mernek – így infantilizálta az elit a népet, és így infantilizálja mind a mai napig.
Takács Vera a másik végén ragadta meg a társadalmat. A rendszerváltás közegében a bizonytalan, állásaikat vesztő, egzisztenciális krízisben élő szülők gyerekeinek szinte semmi nem jutott abból, amit a nyugaton forgatott, színes-szagos tévéreklámok kínálgattak nekik, miközben jól érzékelték a szüleik, a tanáraik meg az osztálytársaik bizonytalanságát – bele sem merek gondolni abba, miféle perspektívát kínált Kelet-Magyarország egy akkor felnövő kamasznak, aki látta az egykori munkásvárosok közösségeinek szétesését és az elbocsátottak alkohollal kezelt agóniáját. Aki hatásos korrajzra vágyik, olvassa el Tar Sándor A mi utcánk című könyvét – a szerző azon kevesek egyike volt, aki ki tudta fejezni azt a mélységes kilátástalanságot, ami a rendszerváltás éveiben Magyarország jelentős részét jellemezte.
Én szerencsésnek mondhatom magam: Budapesten, jó körülmények közt nőttem fel, mégis úgy éreztem, hogy a Kölyökidő nem nekem és nem az én nemzedékem nyelvén szól – annak ellenére sem, hogy épp az én korosztályomat célozta meg. Takács Vera kölykeinek valamennyi rezdülésén érezni lehetett, hogy nap mint nap a Rózsadombról autóznak le a Szabadság térre, kapcsolatuk a valósággal pedig annyi, amennyi az autó ablakából út közben a szemükbe ötlik. Horváth Ádámmal ellentétben Takács Vera nem a kádári kisembert és annak legtartósabb archetípusát, a panaszkodó kisnyugdíjast akarta konzerválni – ő a piaci viszonyok közt szabadon mozgó, magabiztos felnőtteket játszó úrfiakat és úrilányokat tolt az átmeneti évek kölykeinek arcába, mint afféle átlagos, hétköznapi gyerekeket: a képernyőn az elit magabiztosságával hemzsegtek a kis Kóka Jánosok, Gyurcsány Ferencek és Habony Árpádok. A kölykök a képernyőn vállalkoztak, utaztak, házibuliztak, újságot alapítottak, tévéműsort rendeztek, táncoltak, énekeltek és mindenekfelett győztesek voltak – csak keveseknek szúrt szemet, hogy viselkedésükben a tömegkommunikációs elithez tartozó szüleik fölényes fellépése és szociális vaksága tükröződik.
A Kölyökidő szereplői semmit nem éreztek magukénak a nemzedékük mindennapjaiból – efelől a magatartásuk szemernyi kétséget sem hagyott. A legfőbb frusztrációjukat az jelentette, hogy melyik kínálkozó projektbe vágjanak bele: egy minivállalkozásba vagy egy párkapcsolatba – az eredmény úgyis a siker. Problémás szülők, elnincstelenedés, pubertáskori drámák: ezek a vesztesek problémái – az ország rajongott kölykeit maga Hernádi Judit tette helyre két anyáskodó mondattal egy csodás budai villában. A magyarázat nyilván az, hogy a kölykök mindössze szórakoztatni akartak – csak akkor nem értem, miért akadt úgy ki a Partizán stúdiójában a kereskedelmi tévék valóságshow-inak értéktelenségén az a Kovács Robi, aki a műsorsorozat teljes időtartama alatt a hencegő, arcoskodó, öntetszelgő tolakodás kismestere volt.
Gulyás Mártont a nála vendégeskedő kölykök a maguk gyermekbálványstátusza, a televíziós nyilvánosság személyiségtorzító hatása és a megrabolt kamaszkoruk tárgyában arra a konklúzióra segítették, hogy mindent jól csináltak, és még az sem okozott igazi törést az életükben, amikor kiderült, hogy felnőtté válva, a kereskedelmi tévék versengő közegében már nem voltak versenyképesek – Takács Vera pedig jóváhagyóan nyugtázta egykori kölyöksztárjainak felnőttkorukba átnyúló önreflektálatlanságát.
A Partizán visszaemlékezésének különös módon egy erős média pillanata is akadt, amelyet a múltban is hitelesnek tűnő örök öregkamasz, Gaskó Balázs szerzett a nézőknek. Gaskó több mint három évtized után hagyta el az MTVA kötelékét, és valósággal lerítt róla a fájdalom, ami még csak nem is a saját veszteségének szólt: az a meglátása, hogy az Orbán-rendszer diktálta új közszolgálatiságban még a Takács Vera-féle ügytelen és elitista gyerekpolitikának és nevelési szemléletnek sincs helye – az egykori kölykök, mai negyvenesek Magyarországán Gaskó szerint még csak egy oktatási minisztériumunk sincsen. „Ki törődik a gyerekkel? Senki nem törődik a gyerekkel. Tanuljon rovásírást. Most már mondhatom.” Nos, nem ártana belátni, hogy a hazai közoktatás, köznevelés és közszolgálat nem az aranykorból züllött idáig harminc év alatt – ha Takács Vera némi önvizsgálatot tart, a hanyatlás korai mozzanatait az általa futtatott kölykök társadalomtól és valóságtól való idegenségének képében fel is ismerheti.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/9. számában jelent meg március 3-án.
