Nem mindenki való politikai vezetőnek, különösen miniszterelnöknek nem. Márki-Zay Péterbe az előválasztás tájékán sokan belelátták a pártokon kívüli megváltót, aki győzelemre viheti az ellenzéki összefogást. Hogy nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, az közel sem csak a Fidesz lejárató médiagépezetének köszönhető. MZP politizálásával tartalmi problémák vannak. Azok az állításai, miszerint a Fidesz hozza be a migránsokat Magyarországra, hogy a koronavírus-járvány magyar áldozataiért egy az egyben a kormánypártok, illetve maga a miniszterelnök a felelősek, vagy hogy Oroszország ukrajnai inváziója is Orbánnak köszönhető, annak ellenére ordító demagógiáról árulkodnak, hogy valóban létezik a „letelepedési államkötvény” nevű konstrukció, hogy az olyan amilyen válságkezelés valóban hatással volt a koronavírussal kapcsolatos (lakosságarányosan, európai összehasonlításban nagyon magas) magyar halálesetek számára, és hogy a magyar kormány valóban ellenezte Ukrajna NATO-tagságát a magyar kisebbséget (is) sújtó ukrán nyelvtörvény miatt.
Ha valaki kritizálja a kormánypártok lejárató propagandáját (joggal), ha korrekt közbeszédet szeretne, akkor a hitelesség első lépése, hogy ő maga jó példát mutat. MZP ebben finoman szólva nem jeleskedett. Az említett, messzemenően demagóg állításai mellett Blikk-szintű pletykák mentén vádolta meg politikai ellenfeleit nem egy esetben olyan dolgokkal, amelyekre semmiféle bizonyítékokkal nem rendelkezett. Ez akkor is borzasztóan aggályos és visszatetsző, ha történetesen később kiderül, hogy mégis volt alapja a vádaknak, hát még ha erről szó sincsen. Az ember ilyenkor azon is elgondolkodik, hogy ez az ember, aki miniszterelnök szeretne lenni, vajon érti-e a jogrendszerünk alapjai, például az ártatlanság vélelmének elvét vagy a bíróságoknak a törvényhozó és végrehajtó hatalomtól független működését.
Ugyanez a kérdés sajnos az alaptörvény feles többséggel való megváltoztatásának ígérete kapcsán is súlyosan felmerült. Azokra az aggályokra, hogy mégis miféle objektív mérce alapján mondanák az alaptörvény egyes passzusaira, hogy „eleve (a megalkotásuk pillanatától kezdve) érvénytelennek tekintendők”, hogy milyen veszélyes precedenst teremtene a jogfolytonosság ilyetén felrúgása, vagy hogy nem ellentmondó-e, hogy miután képviselőként (esetleg miniszterelnökként) valaki felesküszik az alaptörvényre, érvénytelennek minősíti annak bizonyos részeit, másokra való hivatkozáson és önellentmondásba való keveredésen túl sajnos nem jött tőle megnyugtató válasz.
A tartalmi kérdéseken túl pedig fel kellene ismernie egy ilyen pozícióra törekvő embernek, hogy a nyílt, rögtönző őszinteség a politikai kommunikációban nem elegendő. A szavaknak súlya van, főleg, ha egy ország figyel rájuk, és nagyon nem mindegy, hogy mit és hogyan fejezünk ki. Kellő számú pofon emlékeztette erre Márki-Zay Pétert, aki inkább tovább állta ezeket, mintsem némi megfontoltsággal megpróbált volna kitérni előlük.
„Orbánt nem lehet leváltani”
Népszerű vélekedéssé vált az újabb kétharmados Fidesz-győzelem tudatában, hogy Orbán Viktor rendszerét nem lehet leváltani. Számomra ez a konklúzió az ellenzék egyes szereplői részéről önmaguk túlértékelését mutatja. Mintha abból indulnának ki, hogy náluk jobban ezt senki nem tudja csinálni, úgyhogy ha nekik nem ment, akkor biztosan senkinek se fog. Én azért a helyükben nem zárnám ki annak lehetőségét, hogy netán lehetett volna ezt-azt jobban is csinálni, és eredményesebben szerepelni a bár Fidesz alkotta, de egyáltalán nem példa nélküli választási rendszerben.
Orbán Viktor és a kormánypártok válogatott szavakkal és formában való sértegetése akkor sem vezet eredményre, akkor is visszatetsző, ha történetesen van alapja az éles kritikának. Tudomásul kéne venni, hogy a jelenlegi magyar miniszterelnök (ha tetszik ez valakinek, ha nem) tömegek számára olyasvalaki, akiben megbíznak, akiben a karizmatikus, erős vezetőt látják, olyat, amilyet ők szívesen tudnak az ország élén. Ha ezt az embert folyamatosan hazugnak, tolvajnak, maffiavezérnek, korrupt gazembernek nevezik, akkor azzal nemcsak őt, hanem a vele szimpatizáló, belé a bizalmukat helyező emberek tömegeit is megsértik, ösztönös védekező ellenreakciót váltva ki. Ráadásul ezzel tovább ássák azt az árkot, amely nemcsak a kormánypárti és ellenzéki politikusok között húzódik, hanem egyre szélsőségesebb mértékben a társadalom egyik és másik politikai oldallal szimpatizáló része között is. Meggyőződésem, hogy az ellenzék a tendenciózusan méltatlan stílusú kritikájával hasonló mértékben előidézője a társadalom polarizálódásának, mint a kormánypártok.
A korrupcióval foglalkozni kell, de nagy részben erre építeni egy választási kampányt, messze nem elegendő, ahogy ezt már jópárszor tapasztalhatták az ellenzéki pártok. A társadalom jelentős részét a korrupció üldözésével és a visszaszorítására tett ígéretekkel nem lehet egy politikai erőnek maga mellé állítani, és e mögött érthető, nem túl bonyolult okok húzódnak. A korrupció felszámolását ugyanis eddig minden választás előtt megígérte minden ellenzékből hatalomra törekvő politikai erő, viszont nincsen a társadalom előtt precedens arra, hogy ezt bárki látványosan be is váltotta volna. Ennek a tapasztalatnak a hiánya mutatkozik meg azokban a vélekedésekben, hogy „úgyis minden politikus korrupt”. Ráadásul olyan gyakran bukkannak fel újabb és újabb korrupciós ügyek, hogy nem csoda, ha az emberek közönyössé, lemondóvá váltak ezekkel szemben.
Túl kéne lépni azon a berögződésen (amit sajnos rendszerkritikus értelmiségiek is gyakran elvárásként fogalmaznak meg), hogy az ellenzék attól ellenzék, hogy nem ért egyet a kormány egyetlen intézkedésével sem, mindenre valami attól eltérőt akar mondani, és semmit nem hajlandó elismerni a regnáló hatalom valós eredményei közül. Az lenne valamiféle tényleges alternatíva, ha az ellenzék bizonyos célok és elvek mentén működne, és ha történetesen a kormány időnként ezekkel összhangban hoz döntéseket, akkor azokat nyíltan támogatná. Ha pedig bizonyos területeken vannak pozitív fejlemények (például a foglalkoztatás vagy a hálapénz visszaszorítása terén), akkor azokat nem letagadná, hanem elismerve őket tenne javaslatokat arra, hogyan lehetne még jobban csinálni. Talán ilyen hozzáállás mellett is lenne még mit jogosan kritizálni a kormány politikájában. Valahol itt válik el egyébként élesen az elvi politizálás a hatalom megragadásának elvtelen törekvésétől. Előbbi esetben nem az érdekelné a politikusokat, hogy ki van ott, és ki hozza a döntéseket, hanem hogy jó döntések szülessenek. Az ellenzék reflexből minden kormányzati döntéssel és törekvéssel szembeni ellenséges reakcióiból viszont sajnos az utóbbi látszik megnyilvánulni.
A Fidesz kommunikációjának és döntéseinek népszerűsége meggyőződésem szerint jelentős részben annak köszönhető, hogy az álláspontjuknak mindig van valamiféle igazságmagva. Hogy erre aztán rendszerint demagóg, külső ellenségképet felépítő, a társadalom polarizálódását erősítő üzeneteket húznak rá, amelyek az érzelmekre hatva elfedik a valós dilemmákat és a döntések valódi tétjét, az egy másik kérdés. Az ellenzék szempontjából viszont súlyos hiba, hogy ezeket az alapvető igazságmagvakat sem ismerik el, kényszeres tagadásba burkolózva meglehetősen egyértelmű jelenségekkel kapcsolatban is. A migráció igenis probléma, amit kontrollálni kell; az Európai Unió valóban válságban van, mind a nehézkes működési mechanizmusait, mind az értékeit tekintve; Soros György valóban egy olyan üzletember, aki számottevő gazdasági befolyásával próbál hatni politikai folyamatokra, stb. Ha ezeket sem ismerik el, akkor minden további mondanivalójuk hiteltelenné válik, és hiába próbálják leleplezni azt a valóban aggályos kommunikációt és döntéseket, amelyeket a kormánypártok ezekre az igazságmagvakra alapozva, ezekkel legitimálva folytatnak és hoznak meg, nem lehetnek eredményesek.
Végül, amit sokan elmondtak már, és én is ráerősítenék: mondani kéne valami lényegeset és érvényeset a világról, nem pedig csupán megfoghatatlan, absztrakt, homályos tartalmú lózungoktól várni az emberek támogatását. Az „Európa-pártiság”, a „jogállamiság”, a „demokrácia” és sűrűn hangoztatott társaik olyan, túlságosan általános és elvont hívószavak, amik a magyar társadalom nagy részének nem sokat jelentenek. Ennél sokkal-sokkal konkrétabbnak kell lenni, és meg kell tudni fogalmazni, hogy amit el akarnak érni, az hogyan fogja érinteni az emberek mindennapjait, életlehetőségeit, boldogulását, életminőségét. És ami mindennek előfeltétele: kíváncsinak kellene lenni, hogy a magyar társadalom különböző rétegei, a különböző kulturális közegben élő emberek mit gondolnak a világról, azt miért gondolják, mi az, amit megértenek, és mi az, ami egyelőre messze van tőlük. Ez nem azt jelenti, hogy ne akarják elősegíteni a látókörük szélesedését, a gondolkodásuk szofisztikálódását, csupán azt, hogy tisztában akarjanak lenni a jelen helyzettel. Nem „hatalomtechnikai megfontolásból”, hanem mert az a hivatásuk, hogy az emberek, a társadalom életével, szervezésével foglalkozzanak.
Hogyan tovább?
Fontos lenne, hogy az ellenzéki pártok, amelyek 12 éve folyamatosan egyetlen cél, a Fidesz–KDNP kormány leváltása mentén fogalmazták meg magukat, elszakadjanak ettől a sablontól, és végre a politikájuk tartalmára koncentrálva, reális célokat tűzzenek ki maguk elé. Kiábrándító látni, hogy az ellenzéki összefogásra vonatkozóan nagyjából minden lehetséges technikai konstrukció kipróbálása és a negyedik Fidesz-kétharmad után is azon gondolkoznak egyes ellenzéki politikusok, hogy milyen újabb összefogási formációt kellene létrehozni.
Vannak azért olyanok is, akik megértették, hogy nagyrészt a tartalommal, a politikai mondanivalóval volt a probléma. A régóta létező pártok régóta politizáló tagjai esetében szerintem már ez a felismerés is elkésett, nem tudnának ők már hitelesen elmozdulni az érdemi politizálás irányába. Esetükben én a politikai életből való kilépést, netán a pártjuk felszámolását látom kívánatosnak, teret adva ezzel új szereplőknek, frissen alakuló politikai formációknak. Az MSZP, a Jobbik, a Párbeszéd és az LMP esetében mindenképpen ezt látnám jó döntésnek. Kicsit távolabbról nézve teljesen esélytelennek tűnik, hogy ezek a már ismert, jó pár éve leépülőben lévő (vagy igazán soha fel nem épült) pártok új erőre kapva valós eredményeket érjenek el a magyar politikában. Tisztában vagyok vele, hogy az önfelszámolásnak kevés a realitása az esetükben. Hogy e mögött a kényelmes megélhetés, végletes makacsság vagy reményteli illúziók (vagy ezek bármely kombinációja) vannak az egyes politikusok részéről, azt csak találgatni lehet. Mindenesetre tetszhalott formációk élén tovább politizálni szerintem nagyobb szégyen, mint elengedni az egészet, és visszavonulni.
Parlamenti mandátumot szerzett képviselők és frakcióval rendelkező ellenzéki pártok esetében (akik nyilván nem fogják követni a fenti tanácsomat) jó alternatív ötletnek tartom, hogy a nem csekély párttámogatást ne óriásplakátokra, FB-kampányokra költsék, hanem szervezzenek belőle vidéken személyes részvételen alapuló rendezvényeket, beszéljenek az emberekkel, próbálják megérteni, hogy milyen gondolataik, problémáik, lehetőségeik vannak, illetve esetleg indítsanak el működő mintaprojekteket, amelyeknek valós, kézzelfogható eredménye lehet, amit aztán fel lehet mutatni a következő választások előtt. Lehetne erre (vagyis valóban az emberekre) is költeni azokat a milliárdokat.
Visszatérve a reális célokra: elég egyértelmű, hogy ez az összeeszkábált ellenzéki politikai tömb nem fogja tudni leváltani a jelenlegi kormányt 2026-ban sem. Mi lenne, ha félreraknák az összefogást, és független pártokként, külön-külön próbálnák meg felépíteni a saját politikájukat? A győztest jutalmazó választási rendszer mellett sem csak az az elképzelhető forgatókönyv, hogy valamely nagy politikai tömb mindent visz. Lehetne akár 3-4-5 párt a parlamentben, úgy, hogy egyiknek sincs többsége. Világos, hogy a Fideszt legyőzni 2026-ban külön-külön indulva sem reális. Azonban az is mérhetetlenül jobb eredmény lenne a 2022-esnél, ha 2026-ra kialakulna néhány karakteres, érdemi mondanivalóval bíró formáció, amelyre a választópolgárok egy jelentős százaléka nem orrbefogva, hanem jó szívvel adja le a voksát. Csinálni 3-4, 10-15 százalékos támogatottságú pártot egy jó és reális cél lehet. Nem is beszélve arról a pozitív aspektusról, hogy külön indulva kihullanának az önmagukban életképtelen vagy időközben leépült, hitelüket vesztett pártok, ilyen módon megtisztulna a politikai mezőny.
A sikerességről egy kicsit másként
Konszenzuális hozzáállás a mai magyar politikai életben, hogy a siker a választási sikert jelenti. Aki a választásokon nem éri el a kívánt százalékot vagy nem növeli a szavazóinak számát, az sikertelennek van bélyegezve (akár saját maga által). A politika napról napra, évről évre, választásról választásra e körül forog. Mintha elfelejtettük volna, hogy a politikának nem célja, csupán eszköze, hogy embereket és pártokat juttasson döntés pozícióba. Hogy egy adott kormányzat sikeres-e, az a társadalom, a gazdaság és az élő környezet állapotát mutató minőségi jellemzők alakulásán múlik. Hogy kicsit konkrétabb legyek: a természeti környezet állapotának romlása vagy éppen a funcionális analfabetizmus növekedése akkor sem jelez sikerességet, ha ezt elfedve (vagy netán az utóbbit éppenhogy felhasználva) tud egy politikai erő hatalomra jutni vagy hatalmon maradni. Úgyhogy én a választási sikert nem értékelném túl. Az egyes pártok esetében a helyett, hogy folyamatosan arra helyezem a hangsúlyt, hogy kit mekkora eséllyel választanak meg, és hogy áll a támogatottsága egyik vagy másik formációnak, sokkal többet beszélnék az említett minőségi jellemzőkről. Ezáltal akár át is alakulhatna az emberek felfogása a siker mibenlétével kapcsolatban, és kevésbé lennének hajlamosak valamiféle sporteseményként tekinteni a választásokra, amelyen csupán az a lényeg, hogy a csapat, amelynek szurkolnak, hogyan szerepel.
A 2022-es országgyűlési választás eredménye meggyőződésem szerint nem tragédia az ellenzéki pártok számára sem, csupán egy újabb jelzés. A kérdés pedig csupán annyi, hogy mi lesz a reakciójuk erre a jelzésre. Nem a választást követő hetekben, hanem hosszabb távon, a következő években. Kíváncsian várjuk!
A publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját
