Gulyás János végső búcsúztatása január 5-én (szerdán) 14:00-kor lesz a Farkasréti temetőben (1124 Bp., Németvölgyi u. 99.), a Katolikus Egyház szertartása szerint.
Sok az ember mulasztása. Különösen a szellem robotosáé, aki ma egyre többször érzi, hiábavaló a szó. Süketek a fülek, vagy még inkább a közöny, a lemondás lesz úrrá rajtunk. Ne kerteljek, én voltam az, aki néhány hete ámulva néztem a televízióban, amint két producer beszélget, majd két másik újságíró megbeszéli, hogy mit mondtak ők ketten. A kiindulópont az Elkxrtuk volt, s aztán, hogy miért is nem készült eddig film 2006 őszének dicstelen eseményeiről, egyáltalán, miért nincsenek filmek a velünk élő történelemről. S megállapodtak abban, hogy nincsenek. Pedig Muhi András producer azt mondta, hogy ő minden filmet lát és látott, a dokumentumot is, az animációt is, mert ez a szakmája.
Ekkor arra gondoltam, hogy is lehet az, hogy egyikük sem tudja, elkészült például Gulyás János Civil jelentés I-II. című, igen erős, jelentős tényfeltáró munkája, szinte közvetlenül az események után. A filmet akkor adta a Duna Tv, ráadásul az idén is vetítette október 23-án a közmédia.
Aztán eszembe jutott, milyen felkavaró hatása volt annak a nyolc filmrészletnek, amit Gulyás János 75. születésnapja alkalmából vetítettek a Magyar Művészeti Akadémián. S hogy milyen erős önkontroll, önmérséklet kellett ahhoz, hogy a hatalmas életműből – több tucatnyi fontos film – ki tudjon választani egy órányi anyagot. Akkor, abban az órában ott volt a vásznon Magyarország. Élesen, pontosan, szívbemarkolóan. A történelmi és a kicsi, a „hetvenhét ördögbukfenc-hosszú” haza.
Csak ámult a filmszakma jelen lévő, töredék része, milyen döbbenetesek ezek a filmek. S nem is annyira a klasszikusokra, a Vannak változásokra, az Isonzóra meg a Törvénysértés nélkülre csodálkoztak rá, inkább az utóbbi húsz évben készült, a velünk élő történelemről tanúskodó filmekre. A Szamizdatos évekre, az Ismeretlenekre. Azokra, amelyekre a kollégák a televízióban azt mondták, hogy nincsenek, hogy ilyen filmek nem készültek.
Akkor gondoltam rá, hogy meg kell írni, itt tévedés van, súlyos tudatlanság, hiszen én, aki – épp abban a húsz évben – tényleg minden dokumentumfilmet láttam, mert ez volt a szakmám, tudom, hogy készültek filmek a rendszerváltozás kulisszatitkairól, a közkatonákról, akik a szerény egzisztenciájukat kockáztatták, nyomtatva és terjesztve a szamizdat irodalmat. És nem beszélt róluk a Szabad Európa, és nem vezetett nyílegyenes útjuk a kerekasztalokhoz meg a Parlamentbe.
És készült egy fájdalmasan fanyar, igaz film az ötvenhatos hősök sírja körüli alkudozásokról, a Nagy Imre-újratemetés körüli árulásokról. Ha valaki meg akarja tudni, hogyan osztották a lapokat 1989-ben, nézze meg az Ismeretleneket. Nézze meg Gulyás János filmjeit.
Kálomista meg azt mondta, hogy nincs Trianon-film sem, azt is neki kell megcsinálnia. Ekkor már ideges voltam, hiszen nem igaz, hogy nem tudta minden jelenlévő: van Trianon-film, Jelenczki István négyrészes Nem, nem, soha című filmje, csak senkinek sem érdeke tudomást venni róla, mert túlmegy a kimondva-kimondatlanul megkötött alkukon, hogy van, amiről nem beszélünk, nem, nem, soha. Inkább leadnak ötszáz perc vegyes vágottat a dicstelen 2004-es népszavazásra emlékezve. Az egész olyan méltatlan volt, olyan átlátszó, hogy elment a kedvem az írástól. Mert milyen csörte az, ahol nincsenek szabályok, amelyeket be kell tartani.
S akkor még nem gondoltam Gulyás Jánosra, pedig tudtam, hogy ott ólálkodik körülötte a halál. Már csak miatta is helyre kellene tenni ezt a dolgot, hogy vannak filmek, vagy nincsenek. Hiszen páratlan életmű az övé, az övék, a Gulyás testvéreké. Amikor szombaton a halálhírt hozta az sms, az a kibuggyanó könnycsepp talán értem is folyt. Hogy gyáva voltam, kényelmes, hogy nem kellett volna szó nélkül hagyni. Még olvashatta volna, hogy igenis ő megcsinálta a filmeket, akkor is, ha nem volt pénz rá, akkor is, ha betiltották, akkor is, ha rendre kizsűrizték a filmszemlékről. Mert épp azok ültek a zsűrikben, akik mást gondoltak, s azt mondták, hogy a politikát nem szabad bevinni a filmszemlére. Akkor szembesült vele, hogy ebben az országban harminc éve nem lehet mást gondolni, mert valakiknek mindig választást kell nyernie. Pontosabban lehet, csak nem érdemes.
Azt hiszem, ezt a kérdést, hogy érdemes-e, soha nem tette föl. Soha nem vett tudomást a játékszabályokról. De hiszen ez a valóságfeltárás lényege. Arról sem vett tudomást, hogy a valóságfeltárás kiment a divatból. Valóság? Tények? Már a legújabb filmlexikon is csak csipeget az életművekből. Gulyás János fent említett egyetlen filmje sincs benne.
Őt nem érdekelték a trendek, a politikát lábujjhegyen kerülgető filmek. A valóság, az elhazudott haza volt az élete. Mindhalálig.
A szerző Balázs Béla-díjas filmkritikus, publicista
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/1. számában jelent meg, 2021. december 30-án.
