Tanulnunk kell s művelődnünk…..a népnek minden osztályának, mert korunkban csak azon nemzetnek van biztos politikai jövendője, mely komolyan törekszik az általános műveltség színvonalára emelkedni, s azon előre haladni” (Zsitkóci – kistelepülés Szlovéniában a Muravidéken – faluházon Deák Ferenc idézete)
Merre van előre a magyar falvak közművelődésében?
A törvényi kötelezettségnek köszönhetően mindenhol van közművelődési szakember, aki legalább egyéves képzésben részt vett. A rendszerváltás utáni évtizedek nagy eredménye ez. Illetve lehet akkor, ha ők önállóan gondolkodó, szabad emberként ilyen légkört tudnak teremteni az adott településen. Egyre inkább nem ezt látom. Megtanulták nagyon hamar és következetesen mantrázzák, hogy megvan a vizsgájuk, ők közművelődési szakemberek. Aki évtizedeket tölt a pályán, abban több kétség van naponta az elvégzendők iránt, mint az ő nagy részükben.
Képzést, ismereteket kaptak, de motivációt, töltést, hitet, attól tartok, nem eleget ahhoz a munkához, amit csak alázattal lehetne végezni. Projektekben gondolkodnak és indikátorokban. Eleje és vége van a munkájuknak, és nem folyamata. Jelenléti íveket gyártanak és fotókat készítenek, miközben nem a meglévő helyi értékekre és helyi emberekre számítanak. Így történt alább is. Amiért tollat fogtam, annak az az oka, hogy ez nem egyedi eset, hanem egyre általánosabb. A kicsi falvakat ezrével ellepő közművelődési szakemberek azt teszik, amit a megyeközpont vagy valami feljebbvalónak hitt nagyság ajánl, javasol, szervez. Arra ülnek rá. Nagy baj ez. Értetek, de nélkületek.
„Mikisfalunkban” faluházavatást tartottak a napfényes szombat délelőtt. A meghívó a helyieket kifejezetten elriasztotta. Miért? Azért, mert abban egyetlen helyi vonatkozású személyt vagy műsort sem ismertek a polgármesteren kívül, így nem látták értelmét a jelenlétnek. Az épület bejáratánál zöld székek várták a hét köszöntő prominens személyt, köztük országgyűlési képviselőt. A székeken aranyszínű lufik hivatottak fokozni az ünnepi hangulatot. Miért ez a gondolkodás nélküli megkülönböztetés, hogy nekik tesznek ki széket, de az nem jut eszükbe, hogy az idős emberekre is gondoljanak?
45 percig mondták a köszöntőket. Megszólaltak megyei intézmények vezetői és a falu polgármestere. A polgármester beszélt az építkezés kihívásairól, és hogy a régi épület már nem felelt meg a kor kihívásainak. Hangsúlyozta a közösségek fontosságát, és hogy most itt az épület, meg kell tölteni élettel. Nem szólt azonban egy szót sem a már régóta működő csoportokról. Rendesen szenvedtek a köszöntőket mondók. A konferáló azt is olvasta, hogy ki fogja a szalagot a jobb és bal oldalon, és ki hozza az ollót. Nem volt egy helyi fiatal, iskolás vagy idősebb, akire ezt rá lehetett volna bízni? Bent, a teremben több mint két órán keresztül kapta az érdeklődő a kultúrát. Dzsessz és dixieland, fúvósok, néptánc és népzene, szalontánc és Karády stílusú dallamok, nemzetiségi műsor, de egyetlen helyi érték sem jelent meg.
Pedig a faluban jelenleg is van olyan működő csoport, amely a hagyományokat feldolgozva évtizedek óta jelen van. Vannak kézműveskedő emberek (kosárfonó, hímző…). Nem voltak jelen a szomszéd települések képviselői sem, pedig egymás fontos eseményeire mindig átjártak. A Kádár-korszak szelleme járta be az avatást. Értetek teszünk mindent, de nélkületek. Így ennek nincs értelme.
Ünnep lehetett volna ebben a kicsi faluban, de nem lett. Polgármesterek és közművelődési szakemberek, ne termékeket vegyetek, ha ünnepet szeretnétek, hanem szólítsátok meg az embereket, és ők válaszolni fognak! Mindenki szívesen hozzátenne egy kicsit az ünnephez, de hívjátok meg őket olyan meghívóval, amiben ők is benne vannak. A fentiek nem előre viszik a falvak közművelődését, hanem hátra. Előre menni azok nélkül, akikért tenni akarunk, nem lehet.
A feltett kérdésre először válaszoljunk. A választ azonban ne felülről mondják meg a falvaknak, és ne is várják ezt, hanem együtt, közös bölcsességgel keressék azt, mert ha nem így tesznek, akkor nem előre megyünk, hanem hátra. A vezetők és szakemberek a közösségért csakis az érintettekkel együtt léphetnek előre, ahol minden egyes embernek feladata is van. A közös ég az még nem közösség. „Ha bámulják, amit teszel: közönség az, ha segítenek: közösség.”
Mikor mindenki teszi a dolgát, akkor eljön majd az ÜNNEP, ahol a másik emberben megláthatjuk a magunk örömét.
„Oly kormányzat (önkormányzat, faluvezetés, közművelődési szakember) kellene, melyet a közvélemény szóhoz juttatásában nem is annyira a szabadság biztosítása, mint inkább egy bizonyos csöndes és figyelő atmoszféra jellemezne, amiben még a gyönge és ügyetlen kiáltás is hallhatóvá válna… S intézményeiben olyan emberek jutnának szerephez, akik vágynak arra, hogy meghallják és meg is értsék e kiáltásokat.” (Simone Weil, Pilinszky János fordítása)
E sorok írója az utóbbi két-három évben fokozatosan partvonalra vagy azon kívülre került. Kigolyózták olyan folyamatokból, amikben évtizedek óta benne volt, vagy éppen a kezdeményezőjeként funkcionált. Sok elkészített pályázatából kevés lett befutó, mert nem ment el protekciót kérni semmilyen hatalmassághoz, bízva abban, hogy a szakmailag indokolt projektek meg fogják kapni a szükséges támogatást. Egyéni elismerésére való felterjesztésben sorra megfúrták a kezdeményezéseket. Ennek ellenére továbbra sem lesz simulékony, nem fog dörgölőzni semmilyen hatalomhoz.
Egyedül lenni őrület, de inkább őrült legyek, mint korrupt, mondta Hamvas Béla. Osztom a véleményét.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/9. számában jelent meg, február 25-én.
A Magyar Hangban megjelenő véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
