Tatár Imre, a régi Magyar Nemzet külpolitikai újságírója az utolsó pillanatig dolgozott, az Infovilág című internetes lapnak volt a munkatársa, legutolsó könyve pedig alig egy éve látott napvilágot. A 104 évesen elhunyt publicista testközelből élhette, olykor szenvedhette végig a XX. század magyar történelmének viharait.
Fiatalkori éveit alapjaiban határozta meg, hogy 1938 késő tavaszán, érettségije napjaiban szavazta meg a Parlament az első zsidótörvényt. Ez majdnem egy évtizedre eltérítette az újságírói pályától, amelyre pedig gyermekkora óta készült. (Hiába mondogatta a rokonság neki: „Ugyan már, éhenkórász szakma az.”)
Tatár Imre a megkülönböztető törvények miatt nem mehetett egyetemre; autószerelő üzemben vállalt állást, 1941-ben pedig behívták munkaszolgálatra. Két esztendőn át dolgozott a bánhidai szénbányáknál, a bányatót bővítették. Szerencséje volt; olyan alakulatokhoz került, ahol a keret tisztességesen viselkedett, és az ellátás is megfelelő volt. A keleti fronton szolgálva néhány munkaszolgálatossal és honvéddel átszöktek a szovjetekhez. Több évnyi hadifogság várt rá, a rossz higiénés viszonyok kapott flekktífuszt szerencsére túlélte. 1947 őszén került haza, ekkor már történelmi tapasztalatainak hála németül és oroszul is folyékonyan beszélt. A viszontagságos évek után idehaza a társadalmi igazságot, az elnyomottak felemelését ígérő kommunistákhoz csatlakozott, a Szabad Népnél talált munkát. A hamarosan kialakuló, rideg, embertelen, frázisokban fürdő világ riasztotta, visszalépni azonban már nem lehetett. Belső válságokkal élte végig a Rákosi-korszakot a mindennapokban tapasztalva a pártlap büntetésen és megszégyenítésen alapuló szerkesztőségi atmoszféráját. Az első változást Sztálin halála, Nagy Imre első miniszterelnöksége jelentette. Sokan ébredtek fel akkor a Szabad Népnél is, sokak szeméről hullott le a hályog.
Igazi reményt az 1956-os forradalom adott, Tatár Imre ekkor szakított végleg a kommunistákkal, a forradalom leverése után nem volt hajlandó visszalépni a pártba. Az újságírósztrájk után az akkor alapított Esti Hírlapnál talált otthonra, majd a Magyar Hírlapnál érett jegyzett külpolitikai újságíróvá. Régi álma volt, hogy az akkor legnívósabb hazai napilaphoz, az egyszólamú pártállami sajtókórustól a legnehezebb időkben is árnyalatokban elütő Magyar Nemzethez kerülhessen. Erre hosszabb várakozás után csak 1975-ben kapott lehetőséget. Szakterületévé a megosztott Németország vált; sokkal jobb kapcsolatai alakultak ki az NSZK-val, mint Kelet-Németországgal. Tisztelték, mint a Nyugaton is megbecsült Magyar Nemzet munkatársát, a megbízható és korrekt hírlapírót. Nyugdíjas munkatársként az ezredfordulón, a lapegyesítés idején vett kényszerű búcsút a Magyar Nemzettől. Tovább dolgozott azonban: az Infovilág című internetes portál közölte nagyobb lélegzetű, tanulmánynak is beillő cikkeit.
Tatár Imrének számos könyve látott napvilágot, többségük az 1990-es demokratikus rendszerváltást követően. (Párbeszéd Nyugat-Németországról, Út a semmibe: Terroristák, terrorizmus, Napló '56: Újságok, utcák, emberek). Akik ismerték és szerették, megőrzik szívükben a nagytudású, ám mindig szerény, halkszavú újságíró emlékét.
