Kórházba visznek, a kiskutyám egyedül van otthon. Kérem, hívja fel ezt a számot, és etesse meg a kutyámat! Tudom, hogy maga jó ember – ezt az üzenetet kapja Tóth Krisztina Ahonnan látni az eget című kötetének egyik szereplője. Nem tudja, kitől jött, fogalma sincs, miért éppen őt találta meg, de az egyértelműen neki címzett kérés hirtelen erkölcsi paranccsá változik. Ha figyelmen kívül hagyná a levélke állítását, hogy ő valóban jó ember, akkor kétségbe vonná a saját létezésének egy tőle független szintjét: valaki valahol azt gondolja róla, hogy szükség esetén megteszi, amit kell. Ha meg akarja őrizni a jóemberségét és azon keresztül saját magát, cselekednie kell. Csakhogy az ismeretlen üzenet igazát egy dolog bizonyíthatná, mégpedig az, ha odamegy, és megeteti a kutyát. És ezzel ördögi körbe kerül, mert így végül csak arra juthat, hogy ha jó ember (és megeteti), akkor jó ember (mert megetette). Mielőtt beleőrülünk a dilemmába, vagy ráununk a saját farkába harapó szövegre, Tóth Krisztina egy egyszerre önreflexív és lírai megoldással oldja fel a helyzetet, ami azon túl, hogy magyarázatot ad a különös cetlire, az írás és az irodalom lényegére is rátapint. Vagyis egy apró szösszenetből kiindulva jut el az ismeretelmélet és az ontológia ólomsúlyú kérdéseihez.
És ugyanez igaz a kötet szinte mindegyik rövid írására. Még ha nem is hatolnak le a létezés vagy az alkotási folyamat legmélyére, a banálisnak tűnő szituációkban felmutatott igazságok fájdalmas és gyönyörű tapasztalatot tartogatnak az olvasó számára. Mondhatjuk, persze, hogy ebben nincs semmi újdonság, hiszen Tóth Krisztina köteteitől éppen azt várja az ember, hogy rámutasson valamire, ami végig a szemünk előtt volt, de fogalmunk sem lehetett, hogy mit kezdjünk vele, hiszen észre sem vettük. Ez a magától értetődően feltáruló világ jelzi a szerző helyét a kortárs magyar irodalomban: Tóth Krisztina olyan univerzumot alkotott, amely a saját eltéveszthetetlen jegyeinek köszönhetően válik otthonossá mindannyiunk számára.
Otthonossá, annak minden megnyugtató és rémisztő sajátosságával együtt, hiszen az otthon, ahogy látjuk magunk körül, akár fenyegető is lehet. A tavaly megjelent A majom szeme című regényében az író egy disztópikus társadalmat jelenít meg, amely így is kellemetlenül ismerős, hiszen az egyént maga alá gyűrő hatalom működésmódját nem csak a fikcióban érzékeljük a saját bőrünkön. Az új kötet legtöbb novellája vagy tárcája látszólag ellenkező utat jár be, a valóság alig észrevehető részleteit kutatja fel, és azokból épít – mintha csak makettet készítene – egy-egy apró disztópiát. De mindegy, honnan indult és merre tart, az olvasó szempontjából a végeredmény ugyanaz: a történetek szűrőjén keresztül új árnyalatokat fedezünk fel a szürke hétköznapok felszínén.
Hűtlenség, félelem, hazugság, magány, betegség, életválság vagy éppen pandémia – a nyomor változatos formái köszönnek vissza a kötetben, ám Tóth Krisztina ezúttal mintha egy fokkal lazított volna a kilátástalanságon. Humornak eddig sem volt híján ugyan, de az Ahonnan látni az eget egyes szövegei már-már felszabadítóan optimista végkicsengésűek. Szerencsére a címadó és egyben kötetzáró novellában ismét zárójelbe teszi a reményt. Egy hétvégi nyaralás negyvennyolc órájába csomagolva találkozunk a társaslét poklával, de a megszokás elől való menekülés mégsem a teljes lemondás irányába vezet, hanem – ahogy azt a cím is jelzi – valami tágas ismeretlenhez, ahonnan látni az eget.
Tóth Krisztina: Ahonnan látni az eget, Magvető Kiadó, 2023. 3999 Ft
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2023/30. számában jelent meg július 28-án.
