Nincs könnyű dolgunk, amikor Darren Aronofsky filmjeinek cselekményét kívánjuk összefoglalni. Különösen a legutóbbi, Anyám! című sokkmozija okozott ezzel kapcsolatos nehézségeket. Nem függetlenül persze az erősen metaforikus történettől. Egy a világtól távol élő, idilli fiatal párhoz egyszer csak váratlan látogatók érkeznek, majd egyre többen kopogtatnak be, nem hajlandóak távozni… Mennyire érthető mindez? Sokan arra számítva ültek be a moziba, hogy valamiféle konvencionális thrillerrel lesz dolguk. Aztán elszabadult az őrület, ők pedig végül csalódottan távoztak, nem tudva mit kezdeni a biblikus allegóriával. Nem mintha ne lett volna könnyen beazonosítható, ki kicsoda a történetben, Ádámtól és Évától egészen Istenig, illetve az anyatermészetig.
A bálna jóval kevésbé enigmatikus, még ha az Aronofskynál mostanság kötelező vallásos vonal szintén jelen van, csavarva egyet a történeten. Ettől még az alapsztori nem túl bonyolult: a tragédiáktól tépázott, szélsőségesen elhízott Charlie teste kezdi felmondani a szolgálatot, már csak rövid ideje lehet hátra. A film ezt a legelején egyértelművé is teszi azzal, hogy a napok számlálásába kezd. Ehhez mérten kissé elnagyolt, hollywoodian szirupos a történet, mely szerint Charlie lánya hosszú idő után ekkor bukkan fel újra, eleinte pedig kifejezetten ellenséges rég látott apjával szemben. Nyilván sejtjük, hogy ez nem marad így, hőseink a film végéig bejárják az ilyenkor megszokott utat. Csak hát mégis Aronofskyról van szó: hiába tudjuk az elején, hogy giccses lesz, mégis kíváncsian várjuk, hogyan fog sokadjára is elérzékenyíteni bennünket. Valójában első nagy sikere, a Rekviem egy álomért is a hatásvadászat nagymestere volt. Minden hősünk elbukik, sorra magzatpózba kucorodnak, miközben szól Clint Manselltől a Lux Aeterna? Az a zene, amit elég csak meghallanunk, rögtön peregnek fejünkben a képsorok, és a szívünk már ettől összefacsarodik. Darren Aronofsky filmjei ellen mindenféle kifogásokat képes felhozni agyunk, lelkünkkel mégsem tudunk nem rezonálni. Volt persze neki is gyengébb munkája, ahogy a kritikusokat erősen megosztó szintén. Utóbbi kategóriába illik A bálna is, melynek tényleg inkább színpadra való cselekménye sokaknak kevés lehet. A megvalósítás részletei, a színészi játékok apró csodái, a motívumok és az érzelmi telítettség viszont így is magukkal ragadják a legszőrösszívűbb kritikust is.
A bálna kapcsán persze mindenki elsősorban Brendan Fraser játékát emeli ki, joggal. Nem volt még talán ilyen fontos szerepe a régóta mellőzött, B-filmek sztárjává lett színésznek. Még szórakoztató is belegondolni, hogy ugyanaz játssza el most a zárkózott, leromlott fizikumú irodalomprofesszort, aki Az őserdő hősében Tarzan-klónként szelte a liánokat. De ahogy Aronofsky több interjúban elmondta, Fraser játékában nem is az az igazán emlékezetes, ahogy a túlsúlyos embert eljátssza. Annak minden küszködésével, reménytelenségével. Az is rendkívüli persze, ahogy ezeket a szenvedéseket megjeleníti. Hogy akár csak mikor leesik egy kulcs, már mi magunk érezzük a tehetetlen kínt, hogy az egyelőre ott is marad. Hogy Charlie próbálkozik ugyan a normális élet utánzásával, de egyszerűen képtelen már egyről a kettőre jutni. Már nem is hiszi, hogy sikerülhet. Kórházba sem menne már, feladta végleg. Az igazán csodálatos viszont, mint említettem, nem ez, hanem ahogy mindezek ellenére mégis felbukkan a fény Fraser szemében. A gyermeki öröme, amit lányához szólva, az ő boldogulásában bízva érez. A nevetése, a körülmények ellenére sem múló humora. Az, hogy nagyjából sejtjük, miféle jelenettel zárulhat majd a film, mégis elementáris erővel ér minket. Fraser csodálatos alakításával valóban kiérdemelné az Oscar-díjat.
A cím jelentése szintén nyilvánvalónak tűnne, de szerencsére több van itt, képbe hozva Herman Melville klasszikus művét, a Moby Dicket. A szerző és a mű nálunk például Krasznahorkai Lászlónál került többször elő, így A Manhattan-terv és az Aprómunka egy palotáért című kötetekben. Kiemelve azt, mennyire alulértékelték annak idején Melville-t, nem vették észre értékeit, ráadásul nem a fő műve ellenére, inkább amiatt feledték egy időre, míg aztán végre helyén nem kezdték kezelni. Nem látták őt korábban, ahogy nem látják tanítványai a kikapcsolt webkamerán át az őket tanító, az eredetiségről és őszinteségről fontosakat szóló professzort sem A bálnában. „[Lebbeus] Woods nem mond semmit az Égről, azt hiszem, neki nem volt túl jó véleménye az Égről, az is lehet, hogy kifejezetten ingerelte a dolog, ahogy az emberek évezredek óta az Égről, azaz a Mennyről beszélnek, mert még mindig itt tartunk, gondolhatta ez a Woods, amiről Melville írt, vagy aminek a szellemében, a tudatában létrejött a Moby-Dick és a többi, hogy rontott a képünk a valóságról, mert létrehozunk egy Melville szerint hazug képet erről a valóságról, és enne nyomán egy vak társadalmat, amikor az emberek azt hiszik, tudják, miféle valóságban élnek” – olvassuk az Aprómunka egy palotáért kötetben. Mindez a valláskritika megjelenik A bálnában, ahogy jelen volt már az Anyám!-ban is.
De a Moby Dicket is érdemes újra elővenni: „Mert ma, hosszú és ismételt tapasztalatok után rájöttem, hogy az embernek végül le kell szállítania vagy legalábbis meg kell változtatnia fogalmait az elérhető boldogságról; nem az értelemben vagy a képzeletben kell keresnie, hanem a feleségben, a szívben, az ágyban, az asztalnál, a nyeregben, a tűzhely mellett, a tájban; most, hogy erre rájöttem, kész vagyok örökké olajrögöket nyomkodni.” Vagy nézzük egyenesen ezt: „Úgy vélem, hogy testem csupán jobbik énem üledéke. Így hát, vigye testemet, aki akarja, vigye, ha mondom, az nem én vagyok. […] Jöhet bár a meglékelt hajó és a meglékelt test, amikor itt az ideje, a lelkemet meglékelni maga Jupiter sem tudja.” Izgalmas az is, ahogy mindezek mellett a film megmutatja, hogy Charlie voltaképpen egy gyarló ember, aki hibáit, tévedéseit utólag már nem tudja megmásítani, bármennyire is szeretné. Szenvedélyei és fájdalmai rabja, de mégis a jóra törekszik, és szeretné azt gondolni, hogy sosem késő valamit helyesen csinálni. A film pedig arra jut, hogy valóban az utolsó pillanatig ott a lehetőség javítani. Addig – de csak egészen addig.
Mondanivalójában akadnak tehát komoly, megfontolásra érdemes gondolatok, még ha a szereplők közti kapcsolat alakulása valóban sablonosnak, felszínesen ábrázoltnak is tűnik. Pontosabban: nagy szavakkal, irodalmi elemzésekkel leplezi a film, hogy a rohamtempóban vágtázó karakterfejlődés nem feltétlenül a leghitelesebb. De ezért még így is kárpótolhat mindaz a szépség, mindaz a báj, ami sugárzik a filmből.
A bálna, amerikai filmdráma, 117 perc, február 9-től a mozikban
