Az, hogy az ember miben különb az állatnál, sokrétű, filozófiai kérdés. Az elkülönbözés sarokpontjai napestig sorolhatók, ezért, hogy igazán eredményesek legyünk, a különbségek mélyen eredő gyökérzetéig kell leásnunk. Ha ezt becsületesen végezzük, a mélyben mindig a haláltudatba ütközünk. Az ember gyermekkorától fogva – hol, milyen formában – tud eljövendő haláláról, mi több, pszichésen normalizálódik és elemi ténykérdéssé válik e tudás. Tehát az élet gyakorlatilag eldöntetett: fogantatásunk pillanatában halálra ítéltettünk. Ez a meztelen létezés, és Kafka óta tudjuk, hogy mennyire pusztító tud lenni „mankó” nélkül. Innentől kezdve pedig az egész emberi lét egy folytonosan jelenlévő „Emlékezz a halálra” lelkiállapot keretrendszerén belül mozog – ki jobban tudatosítva, ki a felszín alá száműzve éli ezt a tudást. Egy azonban biztos: bármilyen ellentmondásos, de – főként a nyugati kultúrkörben – ez a haláltudat egyben az élettudat eredője is. Mert ez késztet minket arra, hogy célt és értelmet találjuk életünknek, ez a létélmény feszít minket a hit, a szakralitás irányába.
Mert a fekete nemcsak a leélt élet végén megjelenő sötét űr, de egyben a megtermékenyített élet nulladik pillanata is. Így a fekete a halál és az élet, a folytonosan elmúló, de egyben teremtődő élet végtelen körének szimbóluma. Dosztojevszkij Bűn és bűnhődésének főszereplőjét, Raszkolnyikovot én csak feketében tudom elképzelni. A bűnös lélek mélysötétbe való gravitálódása a baltával történő kettős gyilkosságban tetőzik, de Dosztojevszkij a negatív teológia katartikus mélységeiből a lelkiismeret kíméletlen szorításával az istenélmények legelemibb és legintimebb tapasztalását párolja le. Mert nincs Istenhez közelebb élő ember, mint aki a bűnök súlyától roskadozó koromfekete lelkiismeretével kopogtat minden pillanatban Isten ajtaján. A feketében csírázó fény Raszkolnyikovnál is az élet, ezúttal egy új, „megváltott” élet születését jelöli.
A fekete szín nélkül a Depeche Mode is értelmezhetetlen. Az együttes megértéséhez pontosan a fekete ilyen mérvű paradoxonának kibontása szükséges. Hamvas Béla úgy fogalmaz, hogy „A világ legnagyobb csodája a derű. Ennél csak az a nagyobb csoda, hogy a derű a melankóliából él. Ez a létezés legelragadóbb paradoxona.” A Depeche Mode ezt az elemi életérzést mindig is artikuláltan szállította, de legkésőbb a Memento Mori óta tudjuk, hogy ebből popkulturálisan is – a szó legnemesebb értelmében – falrengető művészetet lehet csinálni. Péntek este, életem első DM koncertjén a zsigereim legmélyéből remegtem együtt a komplett Puskás Arénával.
Az együttes csúcsformában volt, Dave Gahan 61 évesen is belakta a színpad minden négyzetcentiméterét, állóképessége bámulatos, mint ahogy alázata és – a remek hangtechnikának is köszönhetően – orgánuma is kifogástalan. Martin Gore érzékletesen és ha lehet még nagyobb művészi alázattal emlékeztetett minket a halálra péntek este. A Memento Mori albumcím a banda elmondása szerint már Andrew Fletcher halála előtt is megvolt, de az ő tragédiájával szükségszerűen került még mélyebb szellemi hátország a lemez mögé. A koncertnek elképesztően szépen felépített íve volt, ami a csúcsponton, azt hiszem, az Enjoy the Silence végtelen melankóliájában „felrobbantotta” az arénát. Ez a szám számomra amúgy is különösen kedves, a nyelvfilozófia popkultúrába való beágyazódása – „a szavak jelentéktelenek, az élvezet megmarad akárcsak a fájdalom, a szavak semmitmondók és felejthető” – azzal az egyszerű, de kontextusában utánozhatatlan gitárjátékkal harmóniában igazi katartikus melankólia.
A Depeche Mode újra bebizonyította és immáron Andrew Fletcher nélkül, hogy esetükben nem hullócsillagról van szó, hanem a könnyűzenei égboltunkat masszívan beragyogó állócsillagról. Életem legszebb gyászmiséje volt, amikor felcsendült a World in My Eyes, és a háttérben a kivetítőn Andi Fletcher fekete-fehér arcképén azok a szelíd szemek a szám végére lassan lecsukódtak. „Az óceán összes szigete/Minden ég a mozgásban/Hadd mutassam meg a világot az én szememben.” Megrendültem és a szemem könnyekkel telt.
Nem tudom igazán szavakba önteni, mi mindent adott ez az élmény a legteljesebb egészében, de a létezés legelragadóbb paradoxonát - ahogy Hamvas Béla megfogalmazta – a melankólia fekete felsűrűsödésében egy pillanatra megéreztem.
