Nem emlékeztem pontosan, mit is mondott Mick Jagger a múlt század közepe táján, hogy hány éves korától nem akarja majd a Satisfactiont énekelni, ezért rákerestem. Sokféle számmal van, én hitelesnek egyik legkedvesebb kritikusomat, Fáy Miklóst fogadom el, aki hatvanat ír. Messziről indulunk, de hamar Lovasinál leszünk (aki idén egyébként 54), ígérem. Mert friss posztjában Fáy Stingről ír, aki amúgy hetvenéves, és XVI. századi dalokat énekel, mert most éppen ahhoz van kedve. Nekem, akinek Lovasi a Stingje (és Jaggere meg kicsit McCartney-ja is), nem tűnik ez a nyomozásom egyszerű koincidenciának, mondom is, miért.
Megint van új Lovasi-album, és ez az új úgy hasonlít az előzőekre (az életműre, vele kapcsolatban érvényes ez a szó), hogy közben egészen más. Konceptlemez kerettörténettel, amilyen volt már a Kiscsillag Semmi konferencia című lemeze is, egy szál gitárra írt dalok, melyek később kaptak komoly hangszerelést, mint Lovasi első szólóalbuma, a Bandi a hegyről, van benne nagy adag prózai rész, ami a Kispál és a Borz-/Lovasi-/Kiscsillag-koncertre járóknak nem újdonság, az énekes mindig is szívesen narrált (szét) egy-egy koncertrészt, előadást. És a motívumok! A tenger, a csillagok, a „pompás idők” és Jutka, aki nem is egyszerű motívum, hanem a darab főszereplője, első számú narrátora. Darabot írtam, ne javítsa ki a szerkesztő lemezre, mert a Grand Hotel Halmahera, Lovasi új lemeze egy színdarab. A Cseh–Bereményi-műsorokkal rokon, annak szép hagyománya előtt tisztelgő, azt újraírva folytató előadás. (Az egyik dalban konkrétan is megjelenik a klasszikussá vált Cseh Tamás-dalt idézően az, hogy „fehér babák”, szövegben is és dallamban is.)
Amiket dalban és prózai részletekben hallunk: hétköznapi boldogságkeresés-történetek. Nincsenek nagy megfejtések, hangzatos kijelentések, helyettük vannak nagyon erős mondatok a napfény utáni vágyról, a biztonság törékenységéről, a világ megismerésének lehetetlenségéről, a megalkuvások áráról, a kapcsolatok sérülékenységéről – a boldogsághoz szükséges szabadságról és a szabadság alapozta boldogságról. Mindez a Lovasitól megszokott erős és sokszor meghökkentő képekben, magyarázatokkal. Végső soron úgy van az, hogy „a nagy igazságot a mennyországban csinálják”, mégpedig úgy, hogy azt a „Jézuska a két szent kezével esztergálja fényesre”, és amikor előbb-utóbb majd kész lesz, „földet fog érni a szivárvány mindkét lába”. Addig meg kell erre valahogy vágyakozni, törekedni, hogy jusson annyi napsütés minden vakondnak, amennyi csak lehet.
Még egy dologban a régi Lovasit idézi az album, ez pedig elvezet ahhoz, ami új: mert Lovasi szövegeiben mindig megjelenik az azt körülvevő korszak néhány ikonikusnak tekinthető eleme, tárgya, témája, legyen szó a kilencvenes évek közepén a levesporról vagy az energiaitalokról, később, mondjuk, a térfigyelő kamerákról vagy környezetvédelemről. Az is lovasis, ahogy minden további nélkül dalba idéz kortársakat: közismerten szerette Kovács Ákost példaként említeni (de Pataky Attila is megkapta a magáét), most a Quimby zenekarral évődik (szeretettel), de a Halott Pénz is szövegbe kerül, ahogy Mészáros Lőrinc, Borkai Zsolt vagy épp „Bakondi úr”.
Zenében – és itt végre stingezhetek újra – Lovasi újfent azt csinálja, hogy az alapvetően popzenének ható, tehát könnyen fogyasztható, itt-ott slágerré válni képes dalokat saját kedve szerint el-elrontja. Hol benne marad a dalban az annak elején a zenét bevezető motor(csónak? autó?)-hang, hol elviselhetetlenül magas hangon szól az ének, de a szerző azt is megteszi, hogy a Villa Negra című kuplé dallamára ír új szöveget. Játszik ezzel is, kísérletezik, és ami az ő zenei kollázsába épp szerinte illik, az bekerül. Most egyébként úgy volt kedve, hogy egy régi klasszikusát, a három legjobb Kispál-blues (másik kettő a Hullámtanulmány és a Presszórock) közül az egyiket, a Jutkát írta át (közreműködik és milyen jó, hogy végre közreműködik Kispál András!), de közben ott a lemezen egy új slágergyanús blues, a WTF, ami karcos gitárhangjával és az azzal kontrasztos lágy szövegével tökéletes dal.
De erre az albumra is került egy a Lovasi Imagine-jei közül (Bármerre jártam), és van dal, amiből minden bizonnyal remek Csík-feldolgozás lesz (Halmahera). Ezeknél izgalmasabb a Boldog Holdfény sodró rockja, ami zenei ötletekkel bőven meg van pakolva: az öregedő, de még tettre kész „srácról” szóló dal úgy ér véget, hogy elkezd lelassulni, mint amikor lelassul a lemezjátszó, vagy elkezdi húzni (régen) a szalagot a kazettás magnó. De igazán ott van elemében a muzsikus, ahol számára kevésbé ismerős terepen jár: az egyik ilyen a Tudom, milyen, ami mintha egy lehangolódott zongorával lenne felvéve, és verkli játszaná (az ének ehhez illeszkedik, még nem Tom Waits, de afelé tart). A másik zenei csúcspont az az egész lemezt alapdallamként végigkísérő mezőségi népzene (!), ami zenei narrációként, rondó témaként újra és újra visszatér, és ami egészen más típusú alkalmazkodást vár el az énekestől, mint a rock. Az elvárást Lovasi alázatosan teljesíti, a szövegek pedig itt is minőségiek.
A lemezhez könyv is készült, a címlapja szerint két szerzője van, a szövegíró mellett Korolovszky Anna grafikus teljes jogú szerzőtársként szerepel, joggal. Az a szabadságfok, amit Lovasi mind a szövegekben, mind a zenében elér és tart, a képekben is megtalálható. A régi fotókat rajzokkal, egyéb képekkel összemixelő kollázsok plakátjellegűen egyszerűek és közben részletgazdagok. A komolyság és a derű úgy létezik együtt a változatos formában megjelenő szövegekben és azok mellett, hogy a lemez hallgatása nélkül is élmény lapozgatni.
Az iróniát és öniróniát ezúttal nagy adagban tartalmazó Lovasi-anyag egyébként nem csinál mást, mint mások elmesélt történetébe helyezi bele a figyelmes hallgatót. Ilyen értelemben ez nem poplemez, nem ad felejtést, kikapcsolódást, kimenekülést a mindennapokból, hanem a maga látszólag tréfálkozós módján rákérdez azokra. Mint egy régi, kedves tanárunk (akinek van ilyen), akit nem az érdekel, hogy mennyi diploma, milyen karrier, milyen autó, mekkora vagyon, hanem mindig csak ugyanazt kérdezi: „Na és, boldog vagy?” Lovasi a maga részéről úgy van a kérdéssel, hogy ha már előbb-utóbb úgyis vakond lesz az ember, előtte süsse meg egy kicsit (nagyon) a nap. Hogy ne úgy nézzünk, mint a lemez egyik szereplője, akinek a szeme „olyan, mint a halaké, amit az állatkertben a fókák meg a pingvinek kapnak”. Ráadásul a „helyes út olykor önfeledtséget ajándékoz az azon járóknak”. Ha meg van mennyország (Lovasi ezt folyton-folyvást kérdezgeti, albumonként legalább egy dalban), akkor tényleg fontos tréningezni rá.
Lovasi – hogy végre megmagyarázzam a Jagger-felvetést – több mint harminc éve a maga Satisfactionjét írja-énekli, a hangja ugyanaz, de minden keze ügyébe kerülő eszközzel kipróbálja, hogy hogyan szól. És mielőtt elégedettnek érezné magát – mert „az igazi boldogság úgyis kibírhatatlan sokáig” –, a helyzetét meg biztonságosnak, továbblép, megy folyton a fényre, és ha nem talál, csinál.
Lovasi András: Grand Hotel Halmahera. / Lovasi András–Korolovszky Anna: Grand Hotel Halmahera. Tréning a mennyországhoz. Mindkettő: Megadó Kiadó, 2021
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/41. számában jelent meg, október 8-án.
