Nem tudom, reklámügyben kinél mikor szakad el a cérna. Nálam ez akkor történt, amikor az egyik, még nézhető tv-csatorna szokásos műsoráról lemaradtam, ezért később az interneten, a honlapjukon szerettem volna megnézni. El is indult a műsor, de néhány perc múltán váratlanul arcon vágott valami. Az egyik szereplő félig kimondott szavának kellős közepén(!), brutális hangerővel, vibráló képek közepette közölték velem, hogy csak akkor lehetek boldog, ha…, és „elmagyaráztak” valami egetverő sületlenséget. Annyira megdöbbentem, hogy először valamiféle műszaki hibára gyanakodtam: talán én csináltam valamit rosszul? Eltévedtem a dzsungelben, rossz gombot nyomtam meg a klaviatúrán?
Nálam ez az egész ebben a pillanatban ment túl minden határon és verte ki a biztosítékot. Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy ez így hatékony, jelent valami pozitívumot a reklámok kiagyalójának, amiért a termék forgalmazója, gondolom, hatalmas pénzeket kifizet. Megpróbáltam tájékozódni az ismeretségi körömben, és kivétel nélkül azt a választ kaptam, hogy mindenki utálja az ilyen típusú lerohanásokat, viszolyognak tőle, de minimum zavarja őket. Akkor vajon mi értelme van ennek az egész, 0-24 órás kampánynak? Vajon mérhető valami módon ennek a sikere, vagy elindult a lavina, kiszállni belőle már lehetetlen, s addig folytatódik ez az őrület, amíg bekövetkezik egy végső összeomlás? Tudom, sok cég konkrétan ebből a tevékenységből él, és olyasmit is hallottam, hogy bizonyos egyetemeken reklámszakemberek képzése is zajlik. Vagyis egyes embereknek az a hivatása, hogy csalárd módon ráerőszakoljanak különböző – mellesleg legtöbbször nélkülözhető – termékeket az emberekre, vásárlásra buzdítva őket. Ha a kezembe veszek egy újságot, egy-egy oldalon már nagyítóval kell keresnem a tényleges mondanivalót, az írást, ami fölkeltette az érdeklődésemet. Mindenhol reklám-szörnyek leselkednek rám, elfoglalva a látóteret, benyomulva a gondolataim közé, megfertőzve az olvasásra szánt időmet. Besenyő Pista bácsi klasszikussá vált kiszólása jut eszembe: Nooormááális?!
Amikor a hatvanas években az egyik családtagunk meglátogatta az ’56-ban az USA-ba disszidált nagynénéméket, hazatérve elmesélte, hogy esténként filmeket néztek a tv-ben (mi akkortájt még csak hírből ismertük a televíziót), és a filmek kellős közepén, de az elején-végén és máshol is, megszakítva a történetet, megjelentek különböző reklámok. Értetlenül néztünk rá, már-már azt mondtuk (de gondolni mindenképpen gondoltuk), hogy ez mekkora marhaság, biztos csak föl akar vágni azzal, hogy ő ilyesmit is látott. Nos, azóta bennünket is elért ez a nyomasztó áradat, a fogyasztói társadalom ártalmas és drága mellékterméke. Ennek következtében gátlástalanul belerondítanak akár történelmi városképekbe is, nem tudunk úgy végigmenni a hangulatos utcákon, hogy színes, ócska, csiricsáré szemétbe ne botlanánk. Az országutak mentén óriási hirdetőtáblák vonják el a figyelmet a vezetéstől, veszélyeztetve a közlekedés biztonságát – fogalmam sincs, hogy ezt hogy engedhetik meg, de úgy látszik, van az a pénz... A számítógépek monitorain és az okostelefonok kijelzőjén lépten-nyomon az orrunk elé tolnak valamit, amit nem kértünk, amire egyáltalán nem vagyunk rá kíváncsiak. Az életünknek már minden területét elárasztják a reklámok, képtelenség elmenekülni előle. A bőrünk alá is belebújnak, lépten-nyomon ránk kiabálnak, harsányak, agresszívek, gátlástalanok. És egyre idiótábbak. Valóban ennyire leépülőben vagyunk, hogy ezen a szinten kell szólni hozzánk? Nyomják az egybites információt, ami természetesen nem is információ, inkább csak jogi csűrcsavarokkal védhető, silány hazugság, amivel bizonyítani akarják a bizonyíthatatlant.
Nem hiszem el, hogy ez nem vált rég kontraproduktívvá. Nyilvánvaló a régi igazság: a kevesebb több lenne. Ha a tv-ben megnézek egy filmet, és elkezdődik egy reklámblokk, az első mozdulatom, hogy kikapcsolom a hangot, majd kiballagok főzni egy teát, becsukni az ablakot a másik szobában, vagy elkezdem olvasni az odakészített újságot. Igyekszem menekülni mindez elől, igyekszem megóvni a józanságomat, és nem belehülyülni a 21. század abszurd világába.
Vajon, ha az általam megkérdezettek (és gyanítom, még sokan mások is) ugyanezt teszik, ugyan kikhez szól ez a mindent és mindenkit elárasztó, agyonmanipulált szemétáradat? Létezik még ember, aki ezekre valóban odafigyel? Akire mindez bármiféle pozitív hatással van? Igen, tudom, ennek megvan a maga sajátos pszichológiája. Hatalmas pénzek mozognak e mögött, a legrafináltabb szakemberek dolgoznak azon, hogy átmossák az emberek agyát, s minél inkább a háttérbe szorítsák a tudatos döntéseket; a fogyasztói társadalomnak nincs szüksége gondolkodó emberekre. Oda jutottunk, hogy egyes tv-csatornák vagy különböző sajtótermékek már létezni sem tudnának reklámok nélkül. Még az a szerencse, hogy – igaz, külön fizetség fejében – néha kapunk lehetőséget a reklámfolyam teljes kiiktatására (lásd: Magyar Hang Plusz!). Hatalmas felüdülést jelent ez, aminek egyébként természetesnek kellene lennie. Ilyenkor úgy érzem magam, mintha normálisabb világba csöppentem volna.
Ilyen mélyre süllyedtünk? Vagy már észre sem vesszük, hogy zombik módjára éljük nyomasztóvá váló életünket? Igénytelen, ártalmas és józan ésszel egyre nehezebben elviselhető világot építünk magunk körül!
A Magyar Hangban megjelenő véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
