Béke

Béke

Orbán Viktor és Vlagyimir Putyin a Parlamentben 2015. február 17-én (fotó: Orbán Viktor Facebook-oldala)

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

A béke szép. Emlékszem arra a korra, amikor a Szovjetunió vezette Béketábor időt és fáradságot nem kímélve egyetlen dologgal foglalkozott: készült a háborúra. Erre ment el minden pénzünk, össze is omlott a nagy tákolmány.

A háború ezzel szemben borzalmas. Amikor háború van, emberek halnak meg, sok a súlyos sérült, de még akinek nem is súlyos, annak is rossz, rossz a családjaiknak, valamint plusz terhelés a háborúzók egészségügyének, nem beszélve arról, hogy aktív, jó korban lévő állampolgárok ettől kezdve nemhogy munkaképességüket az ország szolgálatába állítanák, de életük végéig még ápolásra és ellátásra is szorulnak. Tömegesen. Az ország infrastruktúrája, üzemei, gyárai, lakásállománya romokban, amely romokat majd a végén el kell takarítani, és csak ahhoz, hogy a régi szintet újból elérjék, az összeset újjá kell építeni.

Ennek a sok rossznak azonnal vége lenne, hogy ha beköszönt a béke. Ki az a hülye, aki nem ezt akarja, tessen mondani? Jó, persze, ami tönkrement, az már tönkrement, aki meghalt, azt föltámasztani nem lehet, de azért nagyszerű lenne, ha a továbbiakban nem történne ilyesmi, és ezt zsigerből így érzi sok-sok ember, tehát érdemes rá akár politikát is építeni (a politika mindig zsigerre épül, mint az köztudott).

Minden háború akkor ideális egy ország számára, ha kimarad. Miniszterelnöke ilyenkor szomorúan, de főleg kívülről nézi a pusztulást, ezért a legjobb semlegesnek lenni, és sajnálkozni a történteken. Eredmény: a morális állásfoglalás mindig kellemetlen döntési kényszere elmarad, így az összes felet lehet hibáztatni, miért nem kötnek már békét? Pozitív kísérőjelenség, hogy a nép ösztönösen igazat ad neki (racionálisan nem adna, de az a népnek nem a legfőbb tulajdonsága).

Nem csoda, hogy kies hazánk miniszterelnöke is ezt akarja. Egyrészt a békét, de főleg a kimaradást. Ragozza is szüntelen. Ám amilyen pechje van szegénynek, sajátjának érzett országbirtoka a személyzettel meg a házmesterrel együtt már régebb óta nagy nemzetközi szervezetek tagja, amelyek mind háborúpártiak, és ezzel sok kárt okoznak maguknak (ez még elviselhető), valamint nekünk (ez már nem). Ha ugyanis Magyarország kárt szenved, az leszivárog a nép közé (infláció, pénzhiány), csorbítja az éppen regnálók népszerűségét, és legközelebb Orbán esetleg nem kétharmaddal nyer, aminek eredményeképpen nem csinálhatja korlát- és gátlástalanul azt, amit akar. Nagyonis érdekében áll tehát a béke. Természetesen ez a sunyi megállapítás fikarcnyival sem csökkenti a miniszterelnök úr legőszintébb és teljesen érdekmentes békevágyát. Remélem, érthető!

A szövetségeseink és barátaink ezzel szemben (horribile dictu!) fegyvert szállítanak. Nem annak, aki kéri, azaz nem üzleti nyereség érdekében, hanem csak az egyik, mégpedig a gyöngébbik félnek. Ezen fegyverszállításoknak a NER-sajtó szerinti nyilvánvaló célja, hogy minél tovább tartson a háború, mert az hasznot hoz a tuggyukkiknek. Érdekes módon ugyanez a NER-sajtó ír meg beszél szorgalmasan arról, hogy a Nyugatnak kezd elege lenni a háborús kiadásokból, ergo a skriblerek önmagukat rúgják valagba, ami nem a legjobb taktika.

Ha pontokba szedjük szövetségeseink és barátaink háborúpárti érvelését, az eredmény az alábbi lesz:

• Az oroszok által állandóan emlegetett fenyegetettséget illetően: a NATO mindig éppen annyira van Oroszországtól, mint Oroszország a NATO–tól, és pont ugyanannyi semleges ország lesz köztük, akármelyik oldaláról nézzük. Egyébként a Moszkvához jelenleg legközelebb lévő ukrajnai határponttól az orosz főváros 455 kilométerre van, míg a már ma is NATO-tag Lettország esetében ez 577 kilométer, azaz Moszkva támadhatósága nem sokat változik Ukrajna esetleges NATO-ba való belépése esetén. Ugyanakkor a kalinyingrádi területtől (Oroszország legjelentősebb balti-tengeri katonai bázisa) Varsó csak 235 kilométer, Berlin pedig 467.

• Ha Ukrajna nem NATO-tag, bármikor meg lehet támadni, mivel NATO-válaszcsapással a támadónak nem kell számolnia. Oroszország nem szólhat egy szót sem, ha Ukrajna NATO-tag akar lenni, ugyanis fél nagy szomszédjától, mégpedig, mint látjuk, rendkívül jogosan. A fenyegetettség Lavrovék vészsikoltozásával szemben pont ellenkező irányú, amint azt az orosz agresszió mutatja is.

• Az a másik orosz érv, hogy az orosz lakosság megvédése érdekében volt szükség a támadásra, azért olyan szomorúan röhejes, mert oroszok elleni konkrét ukrán atrocitásokra semmiféle bizonyíték nincs, ugyanakkor az oroszok pont ott laknak nagy számban, ahol a harcok folynak, azaz jelenleg sokkal nagyobb szenvedésben van részük, mint az ukrán uralom alatt bármikor. A fentiek miatt Oroszország Ukrajna elleni agressziója kizárólag Putyin nagyravágyásával magyarázható, akármi mást is próbál indoknak felhasználni. A háború forszírozása például egyáltalán nem az orosz életek megmentésének irányába hat (az orosz katonai veszteség csak eddig nagyjából 160 000 fő, ami jóval több, mint ahány élet az ukránok miatt valaha is elveszett). Na persze, az ukrán életek megmentése még annyira sem érdekes, civilek, katonák halála neki aztán egyre megy, küldi a rakétáit tonnaszám, szétlőve mindent, ami lehetővé teszi, hogy az ukránok egyáltalán élni tudjanak. Ez a pszichopata nagy elődjétől megtanulta, ahol gyalulnak, ott hullik a forgács, így aztán nem is gyötri lelkifurdalás, ahogy az a tankönyvek szerinti nárcisztikus antiszociálisokhoz illik is.

• Oroszország a támadással a saját maga által is aláírt szerződések és egyezmények közül ötöt szegett meg, azaz bemutatta, hogy az agresszorok még érvényes szerződések esetén sem fogják vissza magukat. Ennek a gátlástalanságnak szabad utat engedni bármifajta „béke” érdekében egyértelműen anarchikus állapotokhoz vezethet a Földön, mert a nemzetállamok kormányrúdját (mint ezt a történelemben már sokszor láttuk) akár ostobák vagy őrültek is magukhoz ragadhatják, és az eredmény ilyenkor mindig katasztrofális.

• Ukrajna megyéinek megvédése a Nyugatnak rendkívül fontos. Mikor a demokratikus világ hatásos válaszlépés nélkül hagyta Putyinnak annektálni a Krím félszigetet, ezzel biztosította őt arról, hogy nyugodtan folytathatja terjeszkedő hadjáratát, nem lesz abból semmi gond. A derék ember köszönte szépen, és folytatta is. Az akciótól sajnos nem csak ő kapott vérszemet, ugyanis azóta Kínának egyre többször jut eszébe a Tajvan körüli hajózgatás meg röpülgetés, és akkor az egyéb őrültek vezette nemzetállamról még szó se volt. A Nyugat ebből megtanulta, még egyszer ilyen hiba nem lehet. Semmilyen agresszió nem hagyható annyiban!

• A háborúpártisággal sajnos veszteségek járnak, rá kell áldozni némi pénzt. Aki nem vállalja, és mindenkivel szembe menve saját országában inkább az emberek zsugoriságára építi politikáját, arról megállapítható, hogy nagyfokú közömbösséggel viseltetik a jövőt és az állítólag védendő gyermekeket illetően. Aki meg még hazudozik is ráadásul (lásd „A szankciók miatt drága a gáz”, holott pontosan tudjuk, hogy Putyin a saját maga által kirobbantott háborúja sikerének érdekében saját maga zárta el a gázcsapot), arról fölösleges értekezni.

Miniszterelnök úrnak mindez érdektelen, rendíthetetlen békepártisággal menetel tovább, hozsannák kíséretében, hetykén félrecsapott glóriával, diadalmasan. Győzött megint. Legalábbis itthon azt beszélik… illetve azt kell beszéljék. Nincs vita. Természetesen nem tagadható, hogy elszórtan vannak olyan vélemények, miszerint a szövetségeseink nem hülyék, illetve hogy nem a szövetségeseink hülyék, de ki törődik evvel itt, minálunk? A Nyugat és a magyar ellenzék is láthatóan olyan világot akar, ahol a nagydarab, bárgyú Pásztoroknak nincs esélye einstandolni senkit, Miniszterelnök úr és csapata mégis nekik szurkol, állandóan hangoztatva, hogy ezek felrobbantják a grundot, ha nem adjuk nekik az összes üveggolyót.

Még Hofi mondta anno:
– Tudja, kivel szomszédos Oroszország?
– Kivel?
– Akivel akar.

Hát, ha a miniszterelnök úron múlna…

A kérdés tehát: mindenáron béke a demokratikus elvek és az áldozat területeinek feladásával, újabb támadásra buzdítva az összes erre hajlamos despotát, vagy háború, amely ugyan borzalmas, de amelyből kénytelenek tanulni az agresszorok, hogy többé ilyen szörnyűséget ne kelljen átélni senkinek? A döntés hosszú időre határozza meg az emberiség sorsát. Most még választhatunk.