Tíz évvel legutóbbi nagy sikere után ismét az Oscar közelébe juthat az iráni Asghar Farhadi. A legjobb külföldi filmnek járó legutóbbi díj odaítéléséről emlékezetes poszt volt a VOX mozimagaziné: „nyert az iráni film, Nader és Simin - Egy elválás története. Szép gesztus Amerikától, mielőtt szétbombázzák az országot.” Mindenesetre, ha több nézőben is megfoganhatott a gondolat, hogy talán Iránban is egészen hasonló emberek élnek, mint nyugatabbra, az épp a Nader és Siminnek volt köszönhető. Farhadi történetében egy viszonylag jómódú, középosztálybeli család küszködését követhettük: feleség elhagyta volna az országot, férj maradt volna inkább, gondját viselve beteg édesapjának is. Az egymással civódást hamarosan az édesapára vigyázó, várandós bejárónővel való konfliktus váltotta, miután a munkavégzéssel elégedetlen férj olyan szerencsétlenül lökte ki az ajtón, hogy az asszony elvetélt. Vagy nem is emiatt vesztette el gyermekét? És tényleg elesett, mikor a férj meglökte? A vitába egyre jobban belebonyolódnak a felek, ezzel pedig egyre mélyebbre jutnak, veszítve maradék méltóságukat, emberségességüket is. Végül már csak az marad, hogy bizonygassák, a másik tehet igenis a maga bajáról. Mindezt viszont úgy volt képes megmutatni Farhadi, hogy mindegyik szereplővel együtt tudtunk érezni, sajnáltuk őket amiatt, hogy hagyták mindezt a rosszat kihozni magukból.
Ez az, ami miatt Farhadi későbbi filmjei (leszámítva a nemzetközi stábbal készült Mindenki tudja című művet), különösen a mostani A hős is olyan erősek tudnak lenni. Ezért működött a néhány évvel ezelőtti Az ügyfél szintén. Ami Arthur Miller drámájára, Az ügynök halálára reflektált, így talán a magyarnál jobb cím is lett volna a klasszikus műre utaló. A Legjobb tudomásom szerint címmel nemrég bemutatott magyar drámához hasonlóan az iráni film középpontjában is egy olyan férfi állt, aki elbizonytalanodik a felesége által átélt traumával kapcsolatban. Végül pedig maga próbál igazságot szolgáltatni, amivel persze csak ront a helyzeten.
A hős című új film is morális dilemmákkal szembesít, ahogy azt már Farhadinál megszokhattuk. Ez az egyik legnagyobb erőssége, miközben persze vigyázni kell, ne váljon példabeszédszerűvé az egész. Ennek elkerülését segíti, hogy ismét csak bármelyik szereplővel azonosulni tudunk a végére. Még azzal is, akit az elején – a filmbeli könnyen befolyásolható közvéleményhez hasonlóan – mi is csak lelketlen hitelezőnek gondolnánk. Miközben a címhez igazodva hősként ismerünk rá a nehéz sorsú, de jószívű főszereplőre, akinek egy tartozás miatt kellett börtönbe vonulnia. Ahonnan persze folyamatosan kijönne, de mikor barátnője talál egy táskányi aranyat, végül mégis annak visszaadásáról dönt. Azonnal médiakedvenccé is válik, így megnyílik a lehetőség előtte, hogy végleg törlessze tartozását, és új életet kezdjen. Legalábbis elsőre így tűnik. Aztán, ahogy a korábbi Farhadi-filmek szereplői, úgy Rahim (Amir Jadidi) is egyre jobban belebonyolódik a saját történetébe, végül pedig már önmagát is győzködnie kell, hogy ő senkinek nem akart semmi rosszat okozni.
A Nader és Siminnel szemben A hősben kevésbé jómódú embereket láthatunk. Akik esetében ráadásul magától értetődő, hogy a börtönből való szabadulás a hitelező jóindulatán múlhat. Mégis könnyen azonosulunk a szereplőkkel, mert értjük dilemmáikat, sőt, a saját életünkre tudjuk vonatkoztatni azokat. Főleg, hogy A hős ugyanabban a mediatizált társadalomban játszódik, amelyben mi is éljük a mindennapjainkat. Ebben a világban a látszat jóval fontosabb lesz, mint az, hogy milyenek vagyunk valójában, és a közvélemény megnyerése sokkal inkább előrelendítheti ügyünket, mint az, hogy ténylegesen mit teszünk magunkért és másokért.
Rahimnak hamar el kell fogadnia, hogy a jóval bonyolultabb, kevésbé népmesei igazság bemutatásánál sokkal többet segíthet egy-két ártatlan(nak gondolt) hazugság. Még akkor is, ha ezzel a másik érintettet hozza nehezebb helyzetbe, miközben az egyáltalán nem fogadná el, hogy ő lenne a negatív szereplő ebben a történetben. De mit tehet mást, ő is kénytelen beletörődni, hogy a közvélemény fekete-fehér sémákban gondolkozik, amelyekhez neki igazodnia kell. De pontosan ez a helyzet még a jótékonysági szervezettel is, ami – a számtalan jó ügyben való szerepvállalás ellenére – mégis magára zúdíthatja a népharagot, ha a történet a számára nem kedvező fénytörésben tűnik fel.
A hős, hasonlóan Farhadi korábbi filmjeihez, úgy tud katartikus lenni, hogy nincs egy kifejezett csúcspontja. Ahogy egyre jobban belebonyolódunk ezeknek az embereknek az életébe, úgy jövünk rá, hogy sokszor nincs is igazán jó válasz ezekre a kérdésekre. Legalábbis, ha tényleg előre akarunk jutni az életünkben. Mert mások pontosan addig fognak együttérezni velünk, amíg elhiszik népmesei szenvedésünket, és nem kell azt látniuk, hogy épp ugyanolyan gyarlók vagyunk, mint ők maguk. Ha viszont ez kiderül, máris sokkal rosszabbakat fognak gondolni rólunk, mint magukról valaha. Végül pedig hiába akarunk tisztességesek megmaradni, rá kell jöjjünk, hogy ha tényleg akként kezdünk egyszer viselkedni, onnantól fognak igazán gyanakodni ránk.
A hős (Ghahreman/Hero) iráni-francia filmdráma, 127 perc, 2021. Rendező: Asghar Farhadi
