A katona azért lett kitalálva, mert léteznek nemzetállamok. Ezek mindegyikének jelszava az „Én!”, természetes ellensége a többi nemzetállam, így aztán nemcsak az emberiség közös cél érdekében való összefogása lehetetlen (klímavédelem, éhező országok megsegítése, stb.), hanem az országok békés egymás mellett élése is. A nemzetállam katonája hős védelmező, ha a rohadék másikország támad, valamint a szemét másikország móresre tanítója, ha az ő nemzetállama támad, így aztán ritka pozitív egy figura (persze mindegyik csak otthon). Az, hogy miért ad parancsot támadásra bárki, mikor a háború mindkét félnek és minden szempontból rendkívül káros, normális gondolkodással érthetetlen, de sajnos magyarázható. (Vigyázat! A nemzetállam fogalma és jellemzői messze nem azonosak az adott nemzet kultúrájával, amely nagyon értékes valami, ezért óvni, fejleszteni, de főleg használni kell, hogy a saját, sőt a többi nemzet is élvezhesse azt. Ebbe a kultúrába beletartozik a nyelv, a művészetek, a népszokások, valamint minden tárgy, épület, város, táj és egyéb dolog, amelyet a józan ész alapján megőrizni érdemes.)
A katona nem termel és nem szolgáltat semmit, azaz haszontalan tagja a társadalomnak. Sőt, kijelenthetjük, hogy erősen ráfizetéses, mivel nemcsak etetni, itatni, öltöztetni, utaztatni, hadgyakorlatoztatni, elszállásolni plusz megfizetni kell, hanem tankokkal, repülőgépekkel, egyéb harci eszközzel ellátni, és azok nem olcsó holmik, de nem ám! Ezért a katona komoly veszteség a népnek békés időszakban is.
Hajh, de másképp volt ez régen! Eleink országában a férfiak nagy része ugyan szintén katonaként egzisztált, de ők nemcsak felélték a készleteket, hanem alkalmas időben lóra pattantak, hogy egy-egy rablóhadjárattal megszerezzék azon dolgokat, amelyekre a nemzetnek szüksége volt, lévén, hogy maguk ilyesmiket nem állítottak elő. Fentiek alapján a rablóhadjárat közmunka jellegű, miután pedig így a nemzet számára hasznos tevékenységnek minősül, a hazai könyvek és egyéb írások nagy része kalandozásnak nevezi, és büszkeségtől dagadó kebellel emlegeti a „De sagittis hungarorum libera nos Domine!” szövegű versikét. Tőlünk nyugatra nem nagyon szeretik, mert az ottani könyvek és egyéb írások szerint ez nem versike, hanem halálveszélyben lévő civilek kétségbeesett könyörgése az Úrhoz. Hát milyen egy érzékeny népség ez!
Az már régóta nem divat, hogy valaki csak úgy elveszi a másét (minket is megtanítottak rá Merseburgnál meg Augsburgnál). A számunkra szükséges holmik jó részét ugyan ma sem mi készítjük, de ezeket a tulajdonos lenyilazása, majd a holmi magunkhoz vétele helyett ma már pénzért kell beszereznünk, ami sokkal nehézkesebb. Főleg a pénz miatt.
Természetesen előfordul, hogy az épeszű országok várható neheztelésével mit sem törődve valamelyik hatványozottan nemzetállam vezetőjévé vergődött pszichopata mégiscsak a régi, avagy lenyilazós módszert próbálja alkalmazni. Ez esetben az addig csak kiadást jelentő katona hirtelen hasznossá válik, ám ilyenkor sem mindenkinek, hanem csak annak, aki valósnak vélt, valósnak hazudott vagy szemkiszúróan valótlan érdekeit erőszakkal próbálja érvényre juttatni. Ez a pszichopata maga nem katona, neki nem kell gyilkolni, nem hal/sebesül/nyomorodik meg a csatatéren, és nem is koncolja fel a csapatok háta mögé állított, „rendet tartó” banda, ha megfutna a küzdelemből, mert ő abban nem vesz részt. Csak elrendeli. A hátországot sújtó nehézségek (életszínvonal csökkenése, hiánycikkek beszerzési nehézségei, rokonok, ismerősök, barátok halála vagy sérülése, satöbbi) őt nem érintik, általában egy frontoktól távoli, kényelmes palotában ülve pezsgőt kortyolgat a kaviár után, és 4K tévén nézi, ahogy becsapódnak a rakéták, robban a bomba, omlanak a házak, pusztul a had, és kis motyóját hátrahagyva menekül a nép. Így aztán neki semmi nem drága a győzelemért, még a saját országának tönkremenetele sem, ezért mindent és mindenkit kész feláldozni – magán kívül természetesen. Csak akkor kerül bajba, ha elveszti a háborút, és a népe végül rájön, ki a felelős. Ameddig át tudja verni őket, addig értelmetlen minden kiegyezési próbálkozás.
Létezik olyan elmélet is, amely szerint adjuk oda neki, amit akar, akkor majd megnyugszik és leáll. Figyelmen kívül hagyva, hogy az elmélet hívői az odaadandókat a máséból gondolják odaadni (hja, úgy könnyű), az összes történelmi példa azt mutatja, hogy ez nem igaz. Ha ugyanis a többi állam engedékenysége miatt megkapják, amit akarnak (például Szudétavidék >> Hitler, Krím félsziget >> Putyin), igazolva látják tettüket, és még többet fognak követelni. Véglegesen le kell győzni őket, más módszer a megfékezésükre nincs.
Vannak aztán még a katonai szövetségek. Sok olyan nemzetállam összefogásából jönnek létre, amelyek feladják a saját különleges mivoltukra épülő kivagyiságukat, azaz hajlandók partnerként viselkedni. Nagyon biztonságos rendszerek, mert nem fordulhat elő, hogy egyetlen ember vagy kis csoport tartja kézben a teljes szövetséget, ami a háború nevű borzalom egyik feltétele (a másik feltétel a kézbentartó abnormális elmeállapota). Nem lehetséges az sem, hogy a nemzeti érzés felkorbácsolásával, azaz arra hivatkozva jusson benne hatalomra bárki, mert nemzetköziek, így a nemzetállamokhoz kicsit sem hasonlítanak.
Ilyen szövetség például a North Atlantic Treaty Organisation. Magyarország is a tagja, ebből következően a magyar hadseregnek nem a hazáját kell védenie, hanem a NATO-országokat, és ha minket támadnak meg, bízhatunk benne, hogy a többi tagállam azonnal a segítségünkre siet. Magyarországnak tehát nem egy magányosan nacionalista, leginkább körkörösen védekező állam hadseregére van szüksége, hanem a többi tagállam csapatait jól kiegészítő hadi állományra… kivéve persze, ha a kormány készül valamire.
És most készül. Mégpedig jól láthatóan készül, mert ezekben a nehéz időkben a rendkívül drága és békében haszontalan katonaság nagymértékű, az élőerőt, valamint a legtöbb fegyvernemben a technikát is magába foglaló fejlesztése pontosan ezt mutatja. A laza működésről vasszigorra való átállás meg aztán halálbiztosan. A kérdés csak az, hogy mire.
Egyértelmű, hogy a magyar haderő nagyságát és szállító kapacitását tekintve mi legfeljebb a szomszédos országokkal kerülhetünk konfliktusba, viszont a szomszédos, szintén NATO-tagországok általunk való megtámadása vagy az onnan érkező támadás teljességgel kizárható. Szlovákia, Románia, Szlovénia, Horvátország ezzel kiesett, a konfliktus lehetőségét tekintve rendelkezésre áll még Ausztria, Szerbia és Ukrajna. Ausztria megtámadása vagy egy onnan érkező támadás mindkét ország részéről a hatványozott hülyeség kategóriája, Szerbia meg ugyan mit akarna tőlünk, illetve mit akarnánk mi Szerbiától? Már a hőskorban sem délre, hanem nyugatra mentünk kalandozni gazdagékhoz, és különben is, a támadáshoz le kellene bontani a drága pénzből felépített kerítést. Marad Ukrajna egyedül.
Felosztás? Lavrov–Szijjártó-paktum? Miénk a Kárpátalja, az oroszoké meg az összes többi? A baj ezzel az, hogy még ha kilépnénk a NATO-ból, és Oroszországhoz csatlakoznánk mint csicska, akkor sem lenne minimális esély sem a megvalósításra. Okkal feltételezhető, hogy még a mostani kormány sem annyira zavarodott, hogy ezt a lépést meg merné kockáztatni.
Szomorúan kell tehát megállapítanunk, a nagy hadikészülődést illetően egyetlen magyarázat maradt: mégiscsak belesodródunk a háborúba. Ezt azért nem vártam volna Miniszterelnökúrtól! Nagy hiba volt rá szavazni.
A publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját
